Michael Cox Stílusok csatája című könyve a 7 európai futballnagyhatalom (Anglia, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Németország, Hollandia és Portugália) egy-egy kiemelt korszakát bemutatva meséli el a modernkori labdarúgás történetét 1992-től napjainkig. Azzal, hogy épp ennek a hét nemzetnek a labdarúgását választotta a könyv témájául, nehéz lenne vitatkozni. Az elmúlt évtizedek európai futballját válogatott-, és klubszinten, valamint a kiemelkedő játékosegyéniségek tekintetében ők uralták. Kisebb-nagyobb sikerek persze be-be csúsztak más országok számára is, mint pl. a dán és görög EB győzelem, a horvátok VB döntője, Nedved és Sevcsenko Aranylabdái, de jellemzően, évtizedeken át mégiscsak ezt a hét futballnemzetet tekinthetjük a kontinens vezető nagyhatalmainak. De vajon mindig is ez volt a helyzet? Utazzunk vissza az időben, és vizsgáljuk meg, kikről szólna egy ilyen könyv, ha az 1960-as évek labdarúgását kellene bemutatni?

Első körben felmerülhet a kérdés, miért pont a ’60-as évek. A vizsgálat tematikáját tekintve, ez volt az első olyan évtized, amikor megfelelő adatot lehet feldolgozni. 1960-ban rendezték meg előszőr a labdarúgó Európa-bajnokságot (ekkor Európai Nemzetek Kupája néven, négy csapatos döntővel), az 1960-61-es szezonban indult a Kupagyőztesek Európa-kupája, de a VVK-nak (Vásárvárosok Kupája) is mindössze a második döntőjét rendezték 1960-ban. Ekkortól tehát már átfogóbb képet kaphatunk a különböző nemzeti bajnokságok nemzetközi erőviszonyairól, csapataik európai kupaszereplései tükrében. Míg az 1950-es években, még csak a világbajnokságok, illetve az évtized közepétől a BEK küzdelmei jelentettek volna viszonyítási pontot, illetve az Aranylabda szavazások eredményeként, szintén csak az évtized közepétől állnának rendelkezésünkre hivatalos viszonyítási pontok a nagy játékosegyéniségek tekintetében. Bár valószínűleg, ha az ’50-es éveket vizsgáltam volna, mi magyarok valahol a lista legelején végeztünk volna. De a ’60-as éveket tekintve sincs sok okunk a szégyenkezésre, különösen, ha a mai viszonyokkal vetjük össze az eredményeket. De azt is jegyezzük meg, hogy nem egy rangsort készítettem az évtized legnagyobb futballnemzeteiről, mindössze egy áttekintés készült.

Hogy mi alapján vettem számba a futballnemzeteket? Mint említettem a válogatott és klubcsapatok nemzetközi szereplését vettem figyelembe. Mégpedig amódon, hogy a nagy válogatott tornákon (VB, EB), illetve a három nagy európai kupasorozatban melyik ország reprezentánsai szerepeltek a legjobban. A vizsgálat során a legjobb négy közé jutást tekintettem sikeres szereplésnek, hiszen ez sokkal átfogóbb képet ad, mintha csak a győzteseket néztem volna. Illetve, mivel válogatott tornából csak két évente rendeznek egyet, míg a nemzetközi kupákból minden évben van három, a nemzeti csapatok esetében az év végi Élő pontokat is átnéztem (erről majd a megfelelő helyen bővebben). És mivel egy futballnemzet nagyságát a játékosegyéniségek is reprezentálják, az Aranylabda szavazások évenkénti első tíz helyezettjeit is összegyűjtöttem. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy nem a matematikai/történelmi értelemben vett évtizedet néztem, hanem - mivel 1960 volt az első olyan év, amit érdemes volt feldolgozni - az 1960-as évek alatt most az 1960-től 1969-ig terjedő időszakot kell érteni. Eredetileg úgy terveztem az 1960 és 1999 közötti éveket dolgozom fel, de már ez az egy évtized is elég terjedelmesre sikerült, ezért a többit későbbre halasztottam.

Nemzetközi kupaszereplés

Ma már a semleges szurkolók szinte csak a Bajnokok ligája küzdelmeit követik nyomon, korábban azonban a KEK és az UEFA kupa, illetve az 1960-as években utóbbi de facto jogelődje a VVK is komoly rangot vívott ki magának (a VVK küzdelmeit nem az UEFA, hanem egy FIFA által kijelölt szervezőbizottság bonyolította, így bár az UEFA kupát ennek megszűnése után hívták életre, de jure mégsem tekinthető a jogutódjának). Ekkor a bajnokok küzdelmében valóban csak a bajnokcsapatok, és adott esetben a címvédő vehetett részt, így a legerősebb pontvadászatok dobogósai a második-, harmadik számú kupákban vitézkedtek, ami jelentősen emelte ezek színvonalát, és presztízsét. Korábban már írtam róla, hogy a BEK mindig is a bevezetőben említett hét nemzet játszótere volt. Ez a vizsgált időszakra is igaz, a legrangosabb kupa elődöntőit egyértelműen az olasz, spanyol, angol, portugál csapatok uralták. Őket követi az NSZK és korszakunkban a skótok, viszont a németeknek ekkor még nem volt BEK győzelmük. Ha a másik két kupát is nézzük, ekkoriban még jóval színesebb képet kapunk, mint mostanság.

A legtöbb elődöntős szereplés már itt is a klasszikus futballnemzetek nevéhez fűződött, a spanyol klubok 20, az angolok 19, az olaszok 16 alkalommal jutottak el a három nemzetközi kupa legjobb négy csapata közé. Első ránézésre utánuk sincs meglepetés, 12 elődöntővel Nyugat-Németország következik, ugyanennyivel állnak azonban a skótok is. Közülük a legnagyobb sikert az 1967-es BEK győztes Celtic érte el, de a Rangesnek is volt két KEK döntője, és mindketten többször bejutottak a különböző kupák elődöntőibe, és ez rajtuk kívül még további négy skót csapatnak sikerült. Ezután pedig mi magyarok következünk, 8 elődöntős szerepléssel. Az 1960-as években három magyar klubcsapat játszott európai kupadöntőt. Az MTK a KEK-ben, az Újpesti Dózsa a VVK-ban jutott el a fináléig, a Ferencváros pedig utóbbi sorozatban a két döntőjéből egyet meg is nyert. A BEK-ben viszont sajnos csak egyszer jutott magyar csapat a legjobb négyig, meglepetésre ez nem valamelyik budapesti nagycsapat, hanem a Győri Vasas ETO volt (az 1950-es (Vasas), és az 1970-es (Újpesti Dózsa) években szintén volt 1-1 magyar BEK elődöntő).

Utánunk jönnek a Jugoszlávok, hét elődöntővel, és csak ezután következnek a portugálok, hattal. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy ebből öt BEK döntő volt, a Benfica részéről, akik az első két alkalommal meg is nyerték a fináléjukat, mielőtt a legenda szerint Guttmann Béla meg nem átkozta őket, hogy soha többet (vagy 100 évig?) ne nyerjenek európai kupát. A maradék egy pedig a Sporting nevéhez fűződik, akik megismételt mérkőzésen nyerték meg a KEK trófeát az MTK ellen.

A spanyolokon, olaszokon, angolokon, portugálokon, nyugat-németeken kívül a skótok, jugoszlávok magyarok, és csehszlovákok büszkélkedhettek még kupagyőztes csapatokkal. Előbbi kettő BEK döntőssel is (illetve a Celtic meg is nyerte azt).

 Az 1960-as évek nemzetközi kupadöntői:

Válogatottak

Egy futballnemzet nagyságát nem csak a klubcsapatok nemzetközi szereplése mutatja, de legalább ennyire a válogatott sikerek is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkoriban a világ legjobb válogatottja Pelé Braziliája volt, akik négy egymást követő világbajnokságból (amiből kettő épp csak kívül esik a vizsgált időszakunkon) hármat megnyertek. De mi most csak az európai országokra koncentrálunk. Meglepő lehet, de az évtizedben mindössze három nemzeti csapat tudott egynél több elődöntős szereplést felmutatni a VB-ken, EB-ken, és közülük csak az egyiket soroljuk a klasszikus nagy futballnemzetek közé, és őket sem elsősorban a válogatottja szereplése folytán, sőt… A  válogatott színtéren legsikeresebb pedig egy olyan ország volt, akit a nemzetközi kupasikereknél nem is említettem, ugyanis szovjet klubcsapat, az 1960-as években egyetlen egyszer sem jutott el a legjobb négyig. Annál jobban szerepeltek az Európa-bajnokságokon. Rögtön az első, 1960-as EB-t megnyerték, de 1972-ig minden kontinensviadalon a döntőbe jutottak volna, ha 1968-ban nem veszítik el a pénzfeldobást, miután az olaszok elleni elődöntő hosszabbítása után is 0:0 volt az állás, és ekkor tizenegyesrúgások helyett még így döntöttek a továbbjutásról. Az 1962-es VB-n a negyeddöntőben 2:1-es vereséget szenvedtek a házigazda chileiektől, így ez volt az évtized egyetlen világversenye, ahol nem jutottak be az elődöntőbe. Négy év múlva ugyanis legyőzték a magyar válogatottat a negyeddöntőben, és így a VB-n is elődöntősök voltak.

Mögöttük egy másik meglepetés következik, két vesztes EB döntővel és egy VB elődöntővel. Bár talán nem akkora meglepetés ez, ha megnézzük, hogy Jugoszlávia klubcsapatai milyen jól szerepeltek ebben az évtizedben. Ráadásul az 1960-as EB döntőben csak hosszabbításban kaptak ki a szovjetektől, 1968-ban pedig megismételt mérkőzésen (a döntőben már ezt a klasszikus megoldást választották a döntetlen után, szemben az elődöntős pénzfeldobással) tudott föléjük kerekedni a házigazda Olaszország.

Rajtuk kívül pedig az az Anglia tudott elődöntőt ismételni, akik amúgy egyáltalán nem a válogatott sikerei miatt tartoznak a nagy futballnemzetek közé. A háromoroszlánosok 1966-ben megnyerték a hazai rendezésű VB-t, majd két év múlva bejutottak az EB négyes döntőjébe. Sőt, a bronzmérkőzésen legyőzték a korszak sztárválogatottját, a Szovjetuniót. A hollandok kivételével (róluk kicsit később bővebben) a maradék öt modern futballnemzet mindegyike büszkélkedhet egy-egy legalább elődöntős szerepléssel. Hozzáteszem az olaszok az 1968-as EB győzelem után az 1970-es VB-n is döntőbe jutottak, de ez már épp nem számít bele a vizsgált időszakba. A németek az 1966-os VB döntőben hosszabbításban kaptak ki az angoloktól. A Hurstnek a 4:2-es mérkőzés hosszabbításában szerzett első gólja ma is vita tárgyát képezi, hogy átjutott-e a gólvonalon. Bár az Ibériai-félsziget klubcsapatai (elsősorban a Benfica és a Real Madrid) az évtized legjobbjai közé tartoztak, válogatott szinten a spanyolok és a portugálok mindössze egy-egy tornán szerepeltek az elvártnak megfelelően. Bár a hispánokra a 2008-2012 közötti tornákat leszámítva egyébként is jellemző, hogy alulmúljak a várakozásokat. Erre Xaviékon kívül mindössze egyszer, 1964-ben tudtak rácáfolni, igaz, akkor hazai pályán meg is nyerték az EB-t. Az elődöntőben épp a magyar csapat legyőzése után. A portugálok pedig az 1980-as évek közepéig mindössze egy világversenyre jutottak ki, 1966-ban viszont meg sem álltak a VB elődöntőjéig. A francia futball bár jól zárta az 1950-es éveket, a Reims kétszer is bejutott a BEK döntőjébe, a válogatott pedig 1958-ban bronzérmet szerzett a VB-n, az 1960-as EB bronz után jó húsz évig Csipkerózsika álomba zuhant. Bár a Lyonnak így is sikerült 1964-ben eljutni a KEK elődöntőjéig.

De rajtuk kívül is voltak elődöntős szereplői az európai futballnak. Csehszlovákiának például kétszer is sikerült. 1960-ban az EB négyes döntő résztvevői voltak, két év múlva pedig a nyolc között a magyar csapatot kiejtve, a VB döntőig meneteltek. A mieink egy 1964-es EB harmadik hellyel vigasztalódtak, ahol a bronzmeccsen a dánokat múlták felül.

Mivel a két évente rendezett egy világversenyt nem tartottam elég reprezentatív mintának, úgy gondoltam más módon is meg kellene vizsgálni a válogattak erősorrendjét. Mivel akkoriban még FIFA ranglista nem létezett, ennek bevezetése előtt, a sakkból is ismert, úgynevezett Élő pontokat szokás használni helyette. Ez a pontszámítás nem arról kapta a nevét, hogy valamiféle élő pontokat számítanánk, hanem feltalálójáról, a magyar származású amerikai matematikus, sakkjátékos Élő Árpádról lett elnevezve. Ezért angolul nem live pointsnak, hanem ELO-nak hívják. A lényege, hogy egy mérkőzés két részvevőjének játékerejéhez (helyezéséhez) mérten súlyozottan pontoznak. Tehát egy erősebb ellenfél elleni siker többet ér, mint több gyenge csapat legyőzése. Ez alapján, a válogatottak év végi helyezéseit átlagoltam. Ebből a nézőpontból is a szovjet szbornaja volt az évtized legsikeresebb európai válogatottja, átlagosan 3,1 helyezést elérve. Nem meglepő módon az évtized elején legnagyobb részében a brazilok álltak az Élő ragsor élén, de a szovjetek kétszer is meg tudták őket előzni. Ebből a szempontból az angolok még jobban teljesítettek, az 1966-os VB győzelmük után, az évtized végéig ők maradtak a ranglista élén. De a némileg gyengébb kezdés miatt, az évtizedes 3,8-as átlaguk elmarad a szovjetekétől. Nem sokkal marad el mögöttük a magyar válogatott. Bár a mieink egyszer sem végeztek az első helyen (ahogy az angol és a szovjet válogatotton kívül egyik európai csapat sem), viszont kétszer a második, háromszor pedig a harmadik helyen zárták az évet. Az átlaghelyzésünk 4,1. Minket követ az NSZK válogatottja, akik az angolokkal együtt inkább az évtized második felében húztak bele. Majd olyan, a világversenyeken elért sikereknél már említett nemzetek jönnek, mint az olaszok, csehszlovákok, spanyolok, jugoszlávok. Őket pedig a klubsikerek meglepetés nemzete, a skótok követik. A portugálok, franciák messze a középmezőnyben, 22 fölötti átlaggal, szerénykednek. A hollandok, akik csak az évtized legvégén léptek be a nagy futballnemzetek közé, mindössze 32,7-es átlagot tudnak felmutatni.

Az 1960-as évek válogatott tornáinak döntői

Játékosegyéniségek

Bár a futball csapatsport, a nagy játékosegyéniségek legalább annyira fontos részei a futballnemzetté válásnak, mint a csapatsikerek. Megnéztem tehát, hogy kik végeztek az Aranylabda szavazások első 10-10 helyén az 1960-as években.

Azt leszögezhetjük, hogy a Messi-Ronaldo korszaktól merőben más időket éltek az akkori labdarúgó sztárok. Nemhogy többszörös, de még kétszeres (bár már a kettő is több) győztes sem volt az évtizedben. Az 1960-as években minden esztendőben más végzett az Aranylabda rangsor élén. Ennek ellenére ekkor is léteztek korszakos, nagy labdarúgóegyéniségek, hogy mást nem mondjunk, a portugál Eusebio mindenképpen ezek közé számított. A Benfica sztárja öt BEK döntőben szerepelt, és ez az Aranylabda szavazásnál is megmutatkozott. Ugyan „csak” egyszer végzett az élen, de kétszer volt második, és tíz év alatt mindössze kétszer fordult elő, hogy nem sikerült bekerülnie az első tízbe. Nem sokkal marad el mögötte a Manchester United angol sztárja, Bobby Charlton, akit hétszer szavaztak be a legszűkebb élmezőnybe. Az angol VB győzelem éveben egyéniben is győzni tudott, de a következő két esztendőben is második lett.

Az olasz Gianni Rivera ugyan csak az évtized végén, a Milan 1969-es második BEK győzelme után nyerte el az Aranylabdát, de már 1963-ban (az első BEK sikere évében) is második lett, ezen kívül további négy alkalommal végzett az első tízben. A spanyol Suarez, az 1960-as győzelem után még kétszer lett második, egyszer harmadik, ezen kívül még egyszer befért a legjobb tízbe.

Az egyetlen kapus, aki elnyerte az Aranylabdát, a szovjet Lev Jasin, a dobogóra többször nem tudott odakerülni, de még négy alkalommal kapott elegendő szavazatot, hogy az első tízben végezzen. Rajta kívül kapusként, csak Grosics Gyula került fel a rangsorba, 1961-ben.

Ha már Grosicsnál tartunk, bár Puskás 1960-ban vitatható körülmények között szorult a második helyre, de volt magyar Aranylabdás is, Albert Flórián személyében, aki 1967-ben bizonyult a legjobb európai labdarúgónak. Ő már az előző két évben is a legjobbak közé tartozott. Ahogy egy másik győztes, a Manchester United legendája, George Best is háromszor szerepelt a listán. Olyan győztes nem volt, aki csak a győzelme évében került be a legjobb tízbe, de Sivori, Masopust és Law ezen kívül csak egy szezonban produkált olyan teljesítményt, amivel az élmezőnybe tudott kerülni. Ellenben Greaves és Beckenbauer, akik bár egyszer sem nyertek (a német Császár a ’70-es években majd háromszoros Aranylabdás lesz), négyszer is felkerültek a tízes listára. De Uwe Seeler és walesi John Charles is triplázni tudott, azonban ebből csak egy dobogós helyezés jutott, a németnek.

Összeségében az olaszok reprezentálják magukat a legtöbb játékossal az 1960-as évek Aranylabda szavazásának első tíz-tíz helyezettje között, 9 focista, összesen 16 alkalommal került fel a listára. Közülük Sivori és Rivera az Aranylabdát is elhódította. Ők az egyetlenek, akik két Aranylabdást is adtak az 1960-as évtizednek.

A spanyolok részéről 7 játékos, 13 alkalommal került be a legjobb tízbe. 6 angol labdarúgó, 15 alkalommal volt rajta a listán. Magyarország ugyancsak 6 focistával képviseli magát az összetettben. Albert, Puskás, Farkas, Bene, Grosics, Göröcs összesen 10 top10-es helyezést ért el. Az NSZK-ból pedig öten szerepeltek a legjobbak között.

De volt 3-3 portugál, skót, szovjet, jugoszláv játékos is. Közülük egyedül az utóbbi ország nem nyert Aranylabdát.

Ha összeadjuk a helyezéseket, úgy hogy az első hely 10, a tizedik pedig 1 pontot ér, akkor szintén az olaszok szerepeltek a legjobban 83 ponttal. Az angoloknak 80, a spanyoloknak 70 pontjuk van. Portugália három játékosa úgy szerzett 53 pontot, hogy ebből 51-et Eusebio zsebelt be. A németek egy ponttal maradnak el a luzitánok mögött, de eggyel megelőzik Eusebiot. Őket követi Magyarország 46 ponttal.

Talán érdemes lett volna klubcsapatok, vagy bajnokságok szerint is rangsorolni, hiszen például a svéd Kindvall valószínűleg nem elsősorban a nemzetiségének, hanem a Feyenoord azévi remek szereplésének köszönhetően került a listára. Ahogy jó eséllyel Denis Law, vagy George Best sem annyira skótként illetve északírként nyerte el az Aranylabdát, hanem a Manchester United játékosaként. Bár a skótok klub és válogatott szinten sem szerepeltek rosszul. Az mindenesetre biztos, a győzteseket figyelembe véve a Vörös Ördögök voltak a legsikeresebbek, három Aranylabdással. Minden más csapat legfeljebb egy győztest tudott felmutatni az évtizedben.

Az 1960-as évek Aranylabda dobogósai

Összegzés

Nem szeretnék rangsort felállítani, inkább csak összegezném a korábban felsorolt eredményeket. Az biztos, hogy a modern futball hét nagy futballnemzete közül, nem mindenki tartozott ebbe a kategóriába az 1960-as években. Az olaszokat, angolokat, spanyolokat mindenképpen ide sorolhatjuk. Talán ők voltak a korszakban a legsikeresebbek. De szorosan a nyomukban voltak a németek is. És a Benfica illetve Eusebio sikerei folytán a portugálokat sem szabad lebecsülni. A franciák azonban ekkoriban nem tartoztak az élvonalba. A hollandok csak a ’70-es évektől lesznek majd állandó résztvevői a nagy tornáknak, akkor viszont annál sikeresebben, két VB döntővel, és egy EB elődöntővel. A klubsikerek azonban már az évtized végén beindultak, az Ajax 1969-ben BEK döntőt játszott. Az első nagy trófea azonban csak a Feyenoord 1970-es BEK győzelme volt, ami már nem tartozik ide, ahogy az Ajax zsinórban megnyert három sikere sem. Tehát a hollandok, csak a következő évtizedtől számítanak futballnemzetnek, de akkor nagyon erősen rálépnek a gázra.

A korszak legsikeresebb európai válogatottja a szovjet volt. Azonban hiba számított a korszak legjobb kapusának Lev Jasin, a kupasikerek elkerülték a Szovjetunió csapatait. Ezek majd a ’70-es években jönnek, ekkor azonban a válogatott lesz kevésbé eredményes.

Amint láthatjuk, a brit futball elsőszámú reprezentánsa már ekkor is Anglia volt, de azért a skótok is ott voltak az élbolyban. A Celtic BEK győztes volt, és a Rangersel együtt több nemzetközi kupadöntőben is képviselték a Felföldet. És Denis Law személyében Aranylabdás játékosuk is volt. Bár ő nem Skóciában, hanem Manchesterben focizott. A válogatottjuk pedig, bár nagy eredményt nem ért el, az Élő pontok alapján szintén Európa élvonalába tartozott.

És ne feledkezzünk meg a magyar labdarúgásról sem. Noha már nem tartoztunk a közvetlen élvonalba, mint az előző évtizedben, a magyar klubcsapatok rendszerint jól szerepeltek a kupákban (bár a legrangosabb sorozatban csak egy elődöntőbe jutást sikerült felmutatni), és a válogatott is a kontinens legjobbjai közé tartozott. De a nagy játékosegyéniségek tekintetében sem volt okunk a szégyenkezésre. És ugyanezek elmondhatók tulajdonképpen a jugoszlávokról is, azzal a különbséggel, hogy ők az 1950-es években sem voltak sokkal jobbak ennél. És a csehszlovákok is értek el szép sikereket az 1960-as években.